megkúr az élet! hátulról seggberak, és én tehetetlen vagyok ellene. minden erőfeszítésem ellenére, egyre tágabbá, és tágabbá varázsolja ezzel szeretetreméltó, szerény, szüzies ánuszom, miközben rothadásnak indult szennyes körmeit a hátambamereszti, másik kezével a hajamat tépi. én meg torkomszakadtából visítok mint egy disznó, vergőgök könybelábadt szemekkel, csak hempergek a mocsárban. a fertő lassan felemészt. minden másodpercel érzem bőrőmön, hogy közeleg a vég, ánuszom immár a szétszakadás határán jár, érezni már nem érzem, túl sok vért vesztettem, ragadok tőle, ő szétkeni rajtam, és addig kúr, míg a kimerülés határán el nem merülök az élet alkotta végtelenül mély és mocskos iszapban...